Verseim, prózáim

Eltelt egy év a könyv megjelenése óta, és azóta is születtek újabb versek, prózák. Az alábbiakban azokból olvashattok, amik a könyvbe már nem kerültek be:

Horváth Irma: Az erdő meséi – A kislány

Jóízű mélyet aludtam. Álmomban már csiviteltek a madarak a bokrok, fák ágain, ám mikor kinyitottam a szemem, még fagy apó lépdelt az erdő fái között.

Testvéreim édes álomban, sehol egy mozgolódó vad, minden dermedt és csendes volt még… „Miért ébredtem fel? – gondolkodtam el. – Ki volt az a kicsiny lány, akiről álmot láttam? Hol lehet? Kedvesen ölelte törzsemet. Az erdő lánya, így emlegettem, s ő rejtelmes mosollyal adta tudtomra, hogy tudja, amit tudok.”

Megpróbáltam visszaaludni még, a tavasz váratott magára, de csak szunnyadoztam, mint ahogy a nyúl alszik fészkében. Annyi volt csak a különbség, hogy ő jó meleg vackában kuporodik össze, én pedig itt állok, és sem egy jó kis meleg bunda, sem egy szélvédett hely, még az ágaim is csupaszok.

Amint a nap kicsit feljebb kapaszkodott az égbolton, picivel melegebb lett a levegő, s a fényben sokkal többet láttam meg tél végi világomból. Abból a világból, ahová őseim is születtek és ahol nevekedtek, majd végül kiteljesedtek, végül átadták testüket az enyészetnek.

Gyökereim alatt ott voltak mind, termőfölddé válva táplálták utódjaikat, amiből élet született. Az én életem is.

De milyen csodás élet! Emlékszem testvéreimre is. Sokat hajlongtunk, friss, fiatal hajtásokként, kicsiny kőrisekként, aztán egyre cseperedtünk; féltettük magunkat őzek, szarvasok szájától, vadkan csörtetéstől, muflon patájától… Végül sokan felnőttünk. Törzsünk vastagodott, águnk nyújtózkodott, gyökerünk fonódott a hegy talajába. Kavicsokat fontunk körbe, hogy hajszálnyi gyökereink a lehető legmélyebben fonódjanak a sziklás talajba.

Ma már nem ér el engem szarvas éhes szája, csak mókus ugrál karcsú ágaim között.

Egy pillanatra majdnem visszaaludtam, miközben elgondolkodtam életemen. Hirtelen emberek hangját hallottam meg messziről.

„Mit kereshetnek ebben a hűvös, rügyek, lombok nélküli, tél végi szürkeségben?” – figyeltem kíváncsian.

Egyre közeledtek, és én kihallottam egy édes, vékonyka hangú kislányt, akit hamarosan meg is láttam. Szüleivel lassan és szelíden ballagtak az erdei úton. A lányka kezében egy aprócska játékmókuska volt, azt szorította magához, miközben szüleit kérdezgette:

  • Hol vannak a mókusok? Merre jár a róka? Mit csinál most a vaddisznó?

Sorra jöttek a kérdések, és szüleik igyekeztek mindegyikre választ adni.

(Egy kicsit kikapcsolódtak volna a csendben, tudtam, hogy vágynak a természet nyugalmára, és hamarosan majd kettesben is eljönnek ismét.)

Közel értek hozzám, és már láttam, hogy a felnőttek nem először jöttek erre. Megismertem minden erdőjárót, aki alázattal lépett be a sűrűbe, tisztelvén annak minden bokrát, fáját, hegyét és völgyét a vaddal együtt.

Teljesen kiment az álom a szememből, és csodálkozva láttam, hogy ő az a kislány, akit vártam. Melegséggel telt meg a szívem, és boldogság járta át minden ágacskámat. Az apró lányka mellém ért, rám nézett, és újra kérdezgette a szüleit:

  • Apa, a fák alszanak még? Mindegyik pihen? Nem fáznak pizsama nélkül? Nézd, anya, ez a fa felébredt! És fázik…

Majd szó nélkül ideszaladt hozzám, átölelte derekamat, és fiatal testével melegített. Úgy ölelt, hogy a szíve tele volt szeretettel, ami áramló-fényesen feljutott az ágaim végéig, és le, gyökereim mélyéig.

Így szóltam hozzá szavak nélkül:

  • Köszönöm! Várlak, kicsiny mókusos lányka, gyere el újra, amikor már meleg szellő simogatja a fák, bokrok ágait. Virágba bontom neked koronámat, ezzel köszönöm meg ölelésedet!

A lányka, mintha hallotta volna a gondolataimat, elengedte törzsemet, vidáman ugrált tovább szülei mellett, és mielőtt eltűnt volna a szemem elől, egy pillanatra visszanézett rám.

Tudtam, hogy el fog jönni újra tavasszal is. S már láttam lelki szemeim előtt, hogy virágpompába öltöztethetem akkor.

2021. május 6.

KÖNYV! MEGJELENT! 🙂

2021. május 19-én megjelent az ÉLETEKEN ÁT című könyvem, melyek verseimet és prózáimat tartalmazzák. A színes akvarellekkel illusztrált könyv kis példányszámban, szerzői kiadásban látott napvilágot.

Székesfehérváron és Budapesten lehet személyesen átvenni. (Igény szerint postai csomagküldés is lehetséges.)

A versillusztrációkat Herczegh Katalin festette.

A 232 oldalas könyv ára: 3500 Ft/db.

Ha szeretnél belőle, akkor az alábbi e-mail címeken tudsz érdeklődni a részletekről:

BUDAPESTEN: Herczegh Katalinnál – herczegh.katalin(kukac)gmail.com

SZÉKESFEHÉRVÁRON: nálam – horvath.irma33(kukac)gmail.com

Meghajolok a természet előtt


Meghajoltam a természet előtt, amikor egy ág akadt utamba.
Bár elsőre csak a fejemet féltettem, hogy a kapaszkodó ág ne karistolja meg arcomat. Gondolatom féltett a sebektől. Így mentem, míg újra szabad nem lett előttem az út.
Kiegyenesedvén megláttam a napsütötte hegytetőt, a fehér sziklás hegyoldalt, néhol egy-egy fácskát, és megdobbant a szívem.
Itthon vagyok – gondoltam magamban, és belülről valami mosolygós áramlott bennem, utat törve a boldogságnak.
Tudom, hogy itt az lehetek szabadon, aki lenni szeretnék. Önmagam maradhatok, mert soha nem ítél meg ez a hely. Az erdő pontosan olyannak fogad el, amilyen éppen vagyok!
Meghajolok a természet előtt.

Gyermekvers – Ropi, a viziló

Ropi a viziló sovány volt nagyon,
Anyukája mondta: ha meleg vagyon
is, enni mindig kellene ám, kicsim,
Bármikor lóghatsz nappal is a cicin.

Vizilóbabának nem jó az étvágya,
Mert ő mindig csak a friss vizet imádta.
De a szárazságban a víz elpárolgott,
Ropi ezen mérges durcán ógott-mógott.

Várta nagyon már az enyhítő esőt,
Játszhasson a tóban, úgy, mint azelőtt.
Egyszer csak dörgött, és legott beborult,
Szakadt az égi víz, a földre lehullt.

Eső vize összegyűlt a tóban,
Ropi látta, mondta is, hogy: Jól van!
Fürdeni és enni támadt kedve,
Vígan szaladt, nyakig vizesedve.

Aztán végre, hála, megunta a fürdést,
Szólt is anyukája: Gyere ide tüstént!
Pici vizilónak boldog a mamája,
Vizes lett a bőre, tejcseppes a szája.

2022. 06. 12. 

Herczegh Katalin akvarellje

Már máshogy éled


Érezted már azt a pillanatot,
amikor úgy elszállna a lelked
a végtelen hét határra,
hagyva a testet magára,
mikor az látszana csak,
ami a lényeg,
ami az
egészből marad végleg,
ami örök,
ami mindig is volt,
és örökké lesz:
a lélek!?
Olyankor minden olyan
könnyűvé válik,
engeded magad,
szállva világok tetején,
a fenyvesek felett
örökké lebegni,
mindent befogadni,
s szeretni
magadat úgy,
mint másokat,
levetni a felvett
földi álarcokat,
és másnak is
igaz lelkét látni,
ami pont oly’ szép,
mint magad.

Végül mégis
ráébredsz újra
földi életedre,
mert nincs még
vége,
folytatódik a lecke,
hogy amit kitűztél
célként,
mint feladat,
elérd egy élet alatt.
Újra elfednek
álarcok,
gyötörnek félelmek,
de már ott őrzöd mélyen
benn a képet:
a fenyvesek felett lebegő
lelket, erőt,
és már máshogy éled
napjaid, mint
tegnapelőtt.

Az erdő meséi 3. – Az öreg


Álmot láttam…
Egy kisgyermek szaladt felém, boldogan ölelve törzsemet, simítva
ágaimat, majd kacagva továbbszaladt az erdei úton, végül
eltűnt a szemeim elől, már csak a szél fújta ide illatát és hangját
messziről. Hirtelen fel is ébredtem téli álmomból, de csak a fagy
járt a kopogósra fagyott föld felett, így hát tovább szunnyadoztam,
amíg a kikelet fel nem költött.
Óh, azok a szép fiatal évek a kisfiúval, gondoltam vissza a
régmúltra. Mennyi ideje nem jutott eszembe. Pedig kis barátom
akkoriban minden héten megmászta a hegyet. Az aljában köszöntötte
a nagy tölgyet, majd kapaszkodott feljebb és feljebb, megölelte
karcsú derekamat, leült a fűbe, törzsemnek támasztotta hátát,
és miközben nézelődött, mesélni kezdett…
Akkoriban még én is fiatal fácska voltam, mindig kémleltem
a messzeséget, és már jó hamar észrevettem, amikor ő közeledett.
Tudtam, hogy újabb történeteket hallok majd az emberek világáról,
örömeikről, szomorúságukról…
Együtt nőttünk, évek szálltak el, a gyermek fiatal férfivé serdült,
de nem feledte erdei barátját. Sokszor járt erre, bár egyre
többet mesélt arról, hogy rengeteg dolga alig hagy időt a természetjárásra.
Aztán valami másról is beszélt. Egy lányról, szép
hajáról, kedves mosolyáról, és arról, hogy egyszer majd elhozza
megmutatni őt, aki neki a mindent jelenti.
Vártam, vártam, de nem jött többet…
Nőttem, csak nőttem egyre, hogy még messzebbről látszódjak,
és én is messzebbi vidékeket láthassak. Kirándulók jöttek ezrével
a hegyekbe, és én mindig reménykedtem, de barátom soha
nem volt köztük.
Csemetéim is korosodó fák lettek már, és azok is óvták saját
kicsi magoncaikat, amikor egyik télen újra álmot láttam. Vén törzsem
és ágaim szinte bizseregtek, annyira átjárt az öröm szikrája.
Azt álmodtam, hogy a férfi újra eljött, mászott fel a hegyre. Egyenesen
felém tartott, tudtam, hogy hozzám indult. Ágaim végre
újra érintették őt, és oly nagy örömmel ölelte törzsemet, hogy téli
jégcseppjeim az ágon mind felolvadtak, és könnyekként hullottak
rá meghatódásomban.
Már tudtam, hogy nem vagyok ébren. Már ismertem álmaimat.
Sóhajtottam egy aprót, elmosolyodtam kicsit – hiszen a
fák életében is olyan sok szép dolog történik –, aztán folytattam
szendergésemet, tudtam, hogy még nagy a csend a hegyen. Majd
ébredek, ha már madár hangja költögeti a tavaszt…
Hatalmas, termetes fatörzsem kicsit elgémberedett a mozdulatlan
világban, így hát óvatosan nyújtóztattam meg ágaimat, miközben
szétnéztem az alattam elterülő tájon. Távolban őzek bújtak
össze fázón, majd egy vadnyúl szedte nagy tappancsait, odébb
pedig mintha megmozdult volna az ösvényen valami. Talán egy
róka osont el éhesen, élelem után kutatva.
Mint minden évben, most is kinyíltak a hóvirágok után az
ibolyák is a napsütötte részeken. Éppen csak kipattantak rügyeim,
és szemléltem szomszédos fa ismerőseimet, növekvő gyermekeimet,
unokáim sorát, amikor mozgásra lettem figyelmes az ébredező
erdőben. Egy öregembert láttam közeledni. Ágast keresett,
ami segítette útját a fák között.
Nem az ösvényt választotta. Először a nagy tölgyhöz ment.
Aztán szíve tovább kívánkozott, így hát elbúcsúzott öreg barátjától,
és elindult felfele a rekettyésen keresztül, a hegy teteje felé.
Lassan bandukolt, hiszen már kilencven telet is megélt, de úgy
tűnt, mintha ismerné az erdő rejtekútjait, pedig nem láttam őt
errefelé. Aprókat lépdelt bár, mégis, saslelke szárnyalt. Amint a
hegyre felfelé indult el, felnézett a magasba, és megláttam öregen
is elevenen csillogó, világos szemeit, én akkor már tudtam. Eljött
újra! Végre! Serdülő fácskáim ismerték a történetet az ifjúról, és
most kíváncsian néztek rám, ahogy egyre izgatottabban vártam,
hogy felérjen a csúcsra az én rég nem látott barátom.
Kicsiny csemete voltam még, amikor először találkoztam
vele, a fiúval, aki járta az erdőt, mozgása erdei vadhoz volt hasonló,
szíve eleven tűz, öröme itt teljesedett ki, a fák közt bolyongva.
Mindig megcsodáltam. Belesimult élete a természet csendjébe, és
amikor elhagyta az erdőt, minden várta újra a találkozást. Én is
azt éreztem, hogy vele teljes a lét. Ő is azt mesélte, hogy velünk
kerek a világa. Mi történhetett? Alig tudtam kivárni, míg az öreg
ideér. Könnyek között ölelte át megkérgesedett vén törzsemet, én
pedig igyekeztem minél közelebb hajolni csontos ágaimmal. Csak
álltunk ott percekig némán. Nem kellettek a szavak sokáig. Aztán
lassan elővett egy kis takarót hátizsákjából, leterítette az éledező,
még hűvös földre, majd óvatosan ráült, és elkezdett mesélni.
Hallottam az ő magoncairól is, a szép házról, amit messzi vidéken
építettek fel családjuk számára a lánnyal, nehéz és gyönyörű
napokról, minden öröméről és bánatáról. Majd mikor kifogyott a
szóból, csendesen elszenderedett, halk szuszogását hallottam, én
pedig egész lelkemmel öleltem át újra csendesen.
Öreg barátom estére sem ment haza. Beburkolózott puha
takarójába, elővette meleg teával telt termoszát, ivott egy kicsit,
hogy melegítse vén testét a forró ital, majd átölelte ráncosra öregedett
derekamat, és úgy aludt el…


Álmot láttunk… Hatalmas fényesség ragyogott fel. Angyalok
szálltak el felettünk, és mennyei béke honolt a vidéken.

Úton

Ez a nap is hosszú lesz – morogtam magamban. Hiába keltem fel jó korán, a targoncásra ma is vagy másfél órát kellett várni. Késve indultam, és volt még egy másik kanyar is, amivel két órát csúsztam, alig értem oda a nyitva tartás végére. Épp sikerült lerakodnom.

Unottam zötyögtem üres kamionommal a keskeny és kátyús úton. A rádióban valami régi sláger szólt: „…Ember, a világból csak a sajátod érdekel…”. Idegesített most minden. Kerestem egy másik csatornát, ahol pörgősebb zene megy, hogy ne aludjak el a kormány mellett.

A rádió gyorsabbra váltott, én is éberebb lettem kicsit. Vele daloltam, ismervén régről a dalt: „…And I’m goin’ down, all the way, I’m on the highway to hell…”

Nyűgömet is elvitte kissé magával a dallam, és már kezdtem jobban lenni, amikor az út jobb oldalán egy öreg, szakadt koldus forma embert láttam meg. Ott állt az úton, és mivel már rég lement a nap, csak a lélekjelenlétemnek volt köszönhető, hogy nem lett belőle nagyobb tragédia… Majdnem elgázoltam a fazont.

Beletapostam a fékbe, és hatalmas fékcsikorgással álltam meg, pár centire az orra előtt. Éreztem, hogy az agyam zakatol, és a pihenő üzemmódból átkapcsolva egy pánikkal és dühvel vegyes indulat tör fel belőlem. Ezer szerencséje, hogy itt mindig jobban figyelek kicsit. Ki tudja, mikor ugrik ki az útra valami szarvas vagy efféle vad, akár csapatosan is, láttam már erre effélét szürkület után.

Hirtelen felrántottam kocsim ajtaját, és üvöltve, hadonászva igyekeztem az öreg felé, megmagyarázni, hogy mennyire barom volt, és hogy ő majdnem a sírba került rövid úton, én meg mehettem volna magyarázkodni a bíróság elé…

Amint odaértem a szegény pára mellé, megdöbbenve láttam, hogy félelemnek és kétségbeesésnek nyoma sincs az arcán. Mintha éppen az esti buszt várta volna az elágazásnál, és közben rájött, hogy könnyíteni kell magán, mielőtt felszáll a járatra.

Hirtelen nem is tudtam, hogy mit csináljak. Annyira oda nem illő volt a kép, hogy pár pillanatig nem is jutott eszembe semmi. Akkor eszméltem haragomból, hogy mi is történt. De mire elmagyaráztam volna ennek a gyengeelméjűnek, hogy nem csavargunk a sötét úton a kamionok előtt, addigra megszólalt:

  • Vigyél el egy darabon!

Honnan tudja, hogy éppen hova igyekszem? Mehetnék innen másik két irányba is, attól függően, hogy hol fordulok ki a körforgóból. Különben is, ellenkező irányba várta a buszt. De lehet, hogy ezt csak én gondoltam, hiszen nem láttam a megállóban várakozni, azonban más magyarázatot nem találtam az ittlétére.

Tudtam, hogy nemet fogok mondani, nem kell nekem már utas, pont elég nehéz napom volt, a fenébe kívántam ezt a fószert.

Egy szót sem szóltam ennek az érthetetlennek, csak hátat fordítottam neki, és felkapaszkodtam a fülkébe. Legnagyobb meglepetésemre ez az ember már ott ült a másik ülésen, békésen és csendben, mint akinek ez a legtermészetesebb, hogy elviszem oda, ahova menni igyekszik. Fel sem tűnt, hogy a jobb oldalon nem csapódott az ajtó…

Elindultunk. Én gondolataimba merülve nyomtam a gázt, és annak örültem, hogy már csak pár kilométert kell megtennem hazáig, és mondhatom neki, hogy: „kiszállás, öreg, én eddig jöttem”.

Észre sem vettem, hogy lassan jobban lettem. Csak arra eszméltem, hogy fáradtságom elmúlt a fásultságommal együtt, hogy könnyeden és nyugodtan vezetek hazafele, és már a derekam sem fáj annyira, mint az előbb, amikor kiugrottam a kocsiból.

Agyam lecsendesedett, és végre ki tudtam nézni a fejemből. Odatekintettem az öregre. Most tudtam őt hosszabban megnézni magamnak, és ekkor tűnt fel, hogy semmi nincs nála. Csak egy vászon inget viselt, fekete posztónadrággal. Semmi batyuja nem volt, még csak egy tarsoly sem lógott az oldalán, amiben legfontosabb iratait tudta volna magával vinni.

Ahogy néztem őt szemem sarkából, egyre inkább csodálkoztam emberünkön. Nem mutatkozott be nekem, nem bratyizik, és nem is hálálkodik, hogy megmentettem egy hosszú gyaloglástól. Mivel elégedett volt az arckifejezése, arra gondoltam, hogy biztosan erre igyekezett, mert különben nem lenne ilyen nyugodt.

És ahogy hangzott belülről a „nyugodt” szó, rájöttem, hogy már én is megnyugodtam teljesen, és emellett még valami új érzés is átjárta a testemet, de azt nem is tudtam magamnak megfogalmazni.

„Ki ez az ember? Honnan került ide? Merre tart? Mi lehet a foglalkozása?” – pörögtek bennem a kérdések.

Olyan ismerősnek tűnt első látásra, de biztos nem környékbeli. Itt élek születésem óta a környéken, sokfele járok, láttam volna már, ha errefele lakik.

Most már igazán szerettem volna, ha megszólal és mondd valamit, amiről legalább következtetni tudok valamire, hogy összeálljon a kép, de láttam, hogy ha én nem kérdezem meg, akkor tőle ugyan semmit meg nem tudok.

  • Merre igyekszik? – szólaltam meg végül.
  • Csak addig megyek, amíg te is, onnan már gyalog is jó lesz – szólt békésen.

Na, ebből aztán nem sokat tudtam meg – gondoltam, és közben azon morfondíroztam, hogy honnan tudhatja, én meddig megyek, és ő meddig jut el velem kerekeken.

  • Mi járatban errefelé? – igyekeztem beszélgetésre bírni, mielőtt ma leteszem a kocsit.
  • Éppen erre akadt dolgom. Veled szerettem volna találkozni.

No, erre kikerekedett a szemem, és nem is tudtam, hirtelen, mit mondjak. Lehetett volna valahogy máshogy is intézni, nem kellett volna rám várni az országút közepén, hallottam a fejemben lázadó agyam kifogást kereső szavait. Most mégse ültem fel elmém békétlen természetéből fakadó morgolódásának, de bárhogyan is, ezzel a válaszával megfogott. Mi a következő kérdés? – kattogott fejemben a gondolkodó. A legjobb ötletem az volt, hogy rákérdezek, csak úgy, mintha mit sem sejtenék arról, hogy flúgos lehet kicsit a csóka, hogy miért szeretett volna éppen velem találkozni.

Mintha meghallotta volna a gondolataimat, most nézett rám először, békés mosollyal arcán, és válaszolt az általam fel nem tett kérdésre:

  • Sokat hajtottál. Melóztál házért, kocsiért, motorozásért, bulikért, bandázásokért… Tudom, hogy belefáradtál kicsit ebbe a végtelen hajszába. És azt is tudom, hogy sokat gondolkodsz azon, hogy lehetne ebből egy békés és megelégedett életet kihozni. Úgy érzed, elcseszted a dolgokat, se gyerek, se asszony, a házad félig, pedig a többiek ezerszer elmondták, hogy ez így nem helyes… Hallgass rám! Senki nem mondhatja meg neked, hogy merre helyes az irány, és hogy mi a legjobb lépés. Saját életedet éled, a legjobbat, amit ki tudtál hozni magadból, és ha visszagondolsz eddigi életed minden pillanatára, rájöhetsz, hogy eddig sem vallottál szégyent. Ahol most vagy, ott kell lenned. Döntéseid vezettek ide, ehhez a mostani pillanathoz, és további döntések során írod meg életed regényét. Senkinek nem kell beszámolnod a részletekről és a döntéseid miértjéről. Senki nem kérhet számon semmiért, pláne nem hibáztathat téged a magad hozta helyzetek miatt. Aki nagyon hangos, mondanám, hogy nézzen kicsit befelé, hátha van mit tisztogatnia a maga portáján.

Éld az életed, ahogy eddig is tetted, a lehető legjobb döntésre törekedve, és légy hálás minden tapasztalatért. Van belőle bőven, tudom.

Bocsáss meg minden embertársadnak, akivel az utadon találkozol, hiszen nekik is ez volt abban a helyzetben a legjobb megoldásuk az élet adta pillanatban. Így hát elnézheted nekem is, hogy az úton vártalak. Úgysem álltál volna meg különben.

Ebben igaza van, futott át a fejemen a gondolat. Senkivel sem volt kedvem társalogni, és senkinek nem akartam azt az unott pofát, aki az imént a volán mögött ült.

Mire végigfutott a fejemben ez a gondolat, már megint végignéztem magamon óhatatlanul, csodálkozva éberségemen, belsőm nyugalmán, a könnyed jelenléten, és örömömön, hogy ez az ember megosztotta velem társaságát.

Lekanyarodtam a fő útról, bezötyögtem a gödrökkel teli kavicsoson, lassan irányba állítottam a kocsit, és leállítottam a motort.

  • Megérkeztünk, mondtam. Innem már én is gyalog megyek haza. Eddig tudtalak hozni, ha nem baj.

Kezet fogtunk, és indulni készültem.

  • Köszönöm – szólt az öreg, és megemelte jobbját.

Olybá tűnt nekem a mozdulat, mintha hasonlított volna az áldást osztóéra.

Elindultam hazafelé, éhes voltam már. Pár lépés után jutott eszembe, hogy nem tudom, az öreg evett-e már, és visszafordultam, hogy meginvitáljam az asztalomhoz.

Már nem volt ott senki.

Találkozás

Egyszer csak ott botorkált mellettem. Nem nézett rám, talán észre sem vette, hogy megláttam. Szőke fürtös haja csigákban kanyarodott kicsi nyakára, és kezében valamilyen sárga virágot fogott. Olyan vigyázón, olyan kedvesen szorongatta kicsiny kincsét, mintha a gyönge virág saját életének tükre lenne, s ha valami baja esnék, akkor minden és mindenki örökre elszomorodna a földön…

Ismerősnek tűnt, de elgondolkodván azon, hogy láttam-e már valahol, elhessegettem ezt az érzést. Hiszen nincs is ilyen korú ismerősöm a környékben. Csak kijöttem ide kicsit, hogy magamban legyek a kopasz hegyek szélfútta útjain, remélve, hogy bánatomat és hiányomat is elfújja a szél.

Fél órám volt, aztán tova kellett indulnom…

Felocsúdva a gondolataimból, megnéztem jobban a lányt, aki most is mellettem lépegetett. Kicsi lábait botladozva szedte az egyenetlen talajon, ahol a kerekek kitaposták a füvet, keskeny nyomot hagyva az utókor számára, hogy erre valamikor szénás szekerek döcögtek el lomha tehénkékkel, akik nyögve indultak meg rakományukkal hosszú úton.

Lassabbra vettem a lépteimet. Ő is lassított. Elkezdtem iparkodni, szedte kicsiny lábait, de nem maradt el tőlem, és egy szóval sem mondta, hogy lassítsunk.

Sietős volt a dolgom, így kicsit bosszantott is, hogy itt ez a gyermek. Hogyan került ide hirtelen? Mit akar tőlem? Miért jön ilyen szótlanul mellettem?

Az időjárás még nem volt meleg, én elálltam magamon egy vékony kabátot, azonban ő rövid ujjú kicsi len ruhában és mezítláb igyekezett mellettem maradni a tavaszi mező éppen csak ébredező reggelén.

Egyszeriben eszembe jutott, hogy futni még nem futottam. Reméltem, hogy végre elmarad, hiszen nekem nincs időm kísérgetni őt. Még eltéved végül. Ki tudja, hol lakik, honnan kóricált el, ne menjen nagyon messzire az otthonától, a szüleitől.

Futásnak eredtem.

Lássatok csudát! A kislányka arca felvidult, és hangos kacagással kapkodta apró lábacskáit. Kezei lendültek, de csak oly’ óvatosan, hogy a virágját ne érje baj. Ajkát most hagyta el először hang, mióta találkoztunk, haja csigái nyakát csiklandozták, önfeledt nevetését varázslatos mosollyal kísérve, csillogó szemekkel nézett rám.

Nem értettem, mi történhetett. Attól, hogy szaladni kezdtem a réten, extázisszerű állapotba került. Nem bírtam tovább, és szóltam hozzá:

  • Figyellek egy ideje, nem tágulsz mellőlem. Ha lassabban haladok, te is lassítod a lépteidet, ha gyorsan szedem a lábam, te is jössz mellettem, botladozva, kipirulva az igyekezettől. Ki vagy te? És miért szegődtél mellém?

A lányka le sem vette rólam a tekintetét, miközben válaszolt:

  • Régóta vagyok melletted. Amikor siettél, azt akartad, hogy elmaradjak mellőled, az tényleg nagyon gyors volt nekem. De ha együtt szaladunk, akkor én szinte repülök örömömben. Végre te is megmozdulsz, gondterhelt homlokod ilyenkor nem vet ráncokat, könnyedebb leszel, én pedig ettől sokkal boldogabb.

Próbáltam megérteni, hogy miért mond ilyeneket. Hirtelen újra eszembe jutott, hogy pár perc múlva indulnom kell, és nem is tudom, mit fogok csinálni ezzel a kis árvával.

  • Gyere, ha akarod, hazaviszlek. Nekem mennem kell – mondtam, felvillanyozódva a remek ötlettől.
  • Én itt vagyok itthon – szólt határozottan. Szinte meglepett engem ez a tudatosság.

Körülnéztem, és próbáltam rájönni, hogy melyik házra gondol. Erre csak kis présházak vannak, töprengtem el. „Melyikben élhet szegénykém?” – tettem fel a kérdést, leginkább magamnak…  És akkor hirtelen akkora részvétet éreztem iránta, hogy kicsordultak a könnyeim is. Gyorsan letöröltem, nem láthatja, hogy szánom őt a sorsáért. De sajnos nem tudtam rájönni, hogy hol van az az „itt”.

Elengedtem minden sietést. Lekucorodtam a kicsi lányka mellé, és mélyen a szemébe néztem. Tekintetében semmi haragot, semmi kétséget és türelmetlenséget nem véltem felfedezni. Csodálkoztam azon, hogy tud ilyen nyíltan és tisztán visszanézni rám.

Egyszeriben, mintha az ő szemében az én szememet láttam volna megjelenni az elsuhanó felhők képe mögött. Megesett rajta a szívem, és elszégyelltem magam. Először hozzá sem szóltam, aztán siettettem, majd szerettem volna, ha elmarad tőlem. Mindent megtettem vele, amit én soha nem akartam volna, hogy velem bárki megtegyen. Valószínű, hogy még fel is háborodtam volna, morgolódva, hogy milyenek az emberek… Ő meg csak jött, kitartóan, elfogadva engem olyannak, amilyen vagyok. Nem vont kérdőre, nem szapult neveletlen sietségemet látva, s nem szomorodott el azon sem – biztos voltam benne, érzete -, hogy itt akarom hagyni.

Ölembe vettem, vigyázva kicsiny virágára, leültem óvatosan a földre egy fának támasztva hátamat, és óhatatlanul is elkezdtem nagyon gyengéden ringatni. Közben valami dallam motoszkált a fejemben, azt dúdolgattam csendesen.

  • Sosem hagylak el – szólt –, és soha nem hagyhatsz el engem te sem, hiába veszítesz szem elől. Mindig melletted megyek, bármennyire is sietsz. Ott kucorgok a fotelod mellett, bármennyit is üldögélsz bánatosan, mozdulatlanul a félhomályban. Veled vagyok születésed óta. Akkor még egységben éltünk, aztán becsuktad a szemeidet előttem. Hiába érezted magad sokszor nagyon egyedül, én mindig veled voltam. Vártam, hogy újra rám találj. Szerettem volna, hogy újra tudd: soha nem vagy egyedül.

Csorogtak a könnyeim, de csak ringattam, dajkáltam kicsi kincsemet ott a fa alatt. Aztán amikor már a kisgyermek megpihent, és nekem is felszáradtak a könnyeim, végtelen nyugalom szállt ránk, mint óvó lepel, örök szeretet és bölcsesség.

Akkor, ott, minden teljes lett.

Megértettem végre, hogy hiába sietek, soha nem érek oda időben, ahova szeretnék, oda, ahol minden békés, és egységben van minden mindennel.

Elengedtem a rohanást, elengedtem az aggódást, elengedtem időt és teret…

  • Gyere, fussunk! – szólt bennem egy hang.

Kacagva indultam neki a kopasz hegy oldalának, ahol a tetején egy hatalmas szikla várt. Felérvén a nagy fehér kő tetejére, körbenéztem, miközben szaporán szedtem a levegőt. Éreztem, hogy minden pillanatban kerek a világ. Szívemmel láttam a dolgokat, és megnyugodva hagytam magam mögött minden sietést.

Hajam csigái nyakamat csiklandozták, és önfeledt nevetésem varázslatos mosollyá vált. A természet mosolya. Eggyé váltam a Lét minden porcikájával.

Csillogó szemekkel néztem világomra, és a kőszikla repedéseiben egy kicsiny sárga virágra.

Ősz szöszöl


Megint köd, megint ősz
szöszöl a göröngyökön.
Csak néha repül fel az
öröm szilánkja;
léptem most is a
Vértes lejtőit járja.
Magam vagyok az erdő,
a leskelő vad magánya.

Életeken át


Lehetne az, hogy meggondolom magam,
és nem emlékszem
az előző tapasztalatokra, amik
velünk történtek életeken át?
Akkor csak simán
rácsodálkoznék arra,
hogy vagy, hogy
mellettem döntöttél,
s arra is, hogy
miért éppen engem választottál
oly sok nő közül.
Egyszerűbb lenne talán azt tudni, hogy
csak ez az élet van, és
csak most született ez a döntés,
aztán ha meghalunk,
nincs tovább mit tenni,
csak ennyi.
Egyszerűbb lenne azt hinni, hogy
a pillanatért döntöttél így,
hogy a szemem, ami
megfogott elsőre, vagy talán
az ének, ami átjárt, s nem enged el,
ezért te sem engem.
De valami azt súgja nekem, és
azt látom mindig, hogy
velem voltál már ezerszer,
választottál milliószor, de az akkor
„itt és most” nem vezetett el a
„boldogan éltek” mesebeli történethez,
ezért még ma is
megharcolod a csatáidat, hogy végül
a sárkányt legyőzve hazaérjünk végre.
Addig, amíg így van,
én itt leszek, s
várok rád a toronyban, kedvesem,
ha kell,
életeken át!