Prózák
Úton
Ez a nap is hosszú lesz – morogtam magamban. Hiába keltem fel jó korán, a targoncásra ma is vagy másfél órát kellett várni. Késve indultam, és volt még egy másik kanyar is, amivel két órát csúsztam, alig értem oda a nyitva tartás végére. Épp sikerült lerakodnom.
Unottam zötyögtem üres kamionommal a keskeny és kátyús úton. A rádióban valami régi sláger szólt: „…Ember, a világból csak a sajátod érdekel…”. Idegesített most minden. Kerestem egy másik csatornát, ahol pörgősebb zene megy, hogy ne aludjak el a kormány mellett.
A rádió gyorsabbra váltott, én is éberebb lettem kicsit. Vele daloltam, ismervén régről a dalt: „…And I’m goin’ down, all the way, I’m on the highway to hell…”
Nyűgömet is elvitte kissé magával a dallam, és már kezdtem jobban lenni, amikor az út jobb oldalán egy öreg, szakadt koldus forma embert láttam meg. Ott állt az úton, és mivel már rég lement a nap, csak a lélekjelenlétemnek volt köszönhető, hogy nem lett belőle nagyobb tragédia… Majdnem elgázoltam a fazont.
Beletapostam a fékbe, és hatalmas fékcsikorgással álltam meg, pár centire az orra előtt. Éreztem, hogy az agyam zakatol, és a pihenő üzemmódból átkapcsolva egy pánikkal és dühvel vegyes indulat tör fel belőlem. Ezer szerencséje, hogy itt mindig jobban figyelek kicsit. Ki tudja, mikor ugrik ki az útra valami szarvas vagy efféle vad, akár csapatosan is, láttam már erre effélét szürkület után.
Hirtelen felrántottam kocsim ajtaját, és üvöltve, hadonászva igyekeztem az öreg felé, megmagyarázni, hogy mennyire barom volt, és hogy ő majdnem a sírba került rövid úton, én meg mehettem volna magyarázkodni a bíróság elé…
Amint odaértem a szegény pára mellé, megdöbbenve láttam, hogy félelemnek és kétségbeesésnek nyoma sincs az arcán. Mintha éppen az esti buszt várta volna az elágazásnál, és közben rájött, hogy könnyíteni kell magán, mielőtt felszáll a járatra.
Hirtelen nem is tudtam, hogy mit csináljak. Annyira oda nem illő volt a kép, hogy pár pillanatig nem is jutott eszembe semmi. Akkor eszméltem haragomból, hogy mi is történt. De mire elmagyaráztam volna ennek a gyengeelméjűnek, hogy nem csavargunk a sötét úton a kamionok előtt, addigra megszólalt:
- Vigyél el egy darabon!
Honnan tudja, hogy éppen hova igyekszem? Mehetnék innen másik két irányba is, attól függően, hogy hol fordulok ki a körforgóból. Különben is, ellenkező irányba várta a buszt. De lehet, hogy ezt csak én gondoltam, hiszen nem láttam a megállóban várakozni, azonban más magyarázatot nem találtam az ittlétére.
Tudtam, hogy nemet fogok mondani, nem kell nekem már utas, pont elég nehéz napom volt, a fenébe kívántam ezt a fószert.
Egy szót sem szóltam ennek az érthetetlennek, csak hátat fordítottam neki, és felkapaszkodtam a fülkébe. Legnagyobb meglepetésemre ez az ember már ott ült a másik ülésen, békésen és csendben, mint akinek ez a legtermészetesebb, hogy elviszem oda, ahova menni igyekszik. Fel sem tűnt, hogy a jobb oldalon nem csapódott az ajtó…
Elindultunk. Én gondolataimba merülve nyomtam a gázt, és annak örültem, hogy már csak pár kilométert kell megtennem hazáig, és mondhatom neki, hogy: „kiszállás, öreg, én eddig jöttem”.
Észre sem vettem, hogy lassan jobban lettem. Csak arra eszméltem, hogy fáradtságom elmúlt a fásultságommal együtt, hogy könnyeden és nyugodtan vezetek hazafele, és már a derekam sem fáj annyira, mint az előbb, amikor kiugrottam a kocsiból.
Agyam lecsendesedett, és végre ki tudtam nézni a fejemből. Odatekintettem az öregre. Most tudtam őt hosszabban megnézni magamnak, és ekkor tűnt fel, hogy semmi nincs nála. Csak egy vászon inget viselt, fekete posztónadrággal. Semmi batyuja nem volt, még csak egy tarsoly sem lógott az oldalán, amiben legfontosabb iratait tudta volna magával vinni.
Ahogy néztem őt szemem sarkából, egyre inkább csodálkoztam emberünkön. Nem mutatkozott be nekem, nem bratyizik, és nem is hálálkodik, hogy megmentettem egy hosszú gyaloglástól. Mivel elégedett volt az arckifejezése, arra gondoltam, hogy biztosan erre igyekezett, mert különben nem lenne ilyen nyugodt.
És ahogy hangzott belülről a „nyugodt” szó, rájöttem, hogy már én is megnyugodtam teljesen, és emellett még valami új érzés is átjárta a testemet, de azt nem is tudtam magamnak megfogalmazni.
„Ki ez az ember? Honnan került ide? Merre tart? Mi lehet a foglalkozása?” – pörögtek bennem a kérdések.
Olyan ismerősnek tűnt első látásra, de biztos nem környékbeli. Itt élek születésem óta a környéken, sokfele járok, láttam volna már, ha errefele lakik.
Most már igazán szerettem volna, ha megszólal és mondd valamit, amiről legalább következtetni tudok valamire, hogy összeálljon a kép, de láttam, hogy ha én nem kérdezem meg, akkor tőle ugyan semmit meg nem tudok.
- Merre igyekszik? – szólaltam meg végül.
- Csak addig megyek, amíg te is, onnan már gyalog is jó lesz – szólt békésen.
Na, ebből aztán nem sokat tudtam meg – gondoltam, és közben azon morfondíroztam, hogy honnan tudhatja, én meddig megyek, és ő meddig jut el velem kerekeken.
- Mi járatban errefelé? – igyekeztem beszélgetésre bírni, mielőtt ma leteszem a kocsit.
- Éppen erre akadt dolgom. Veled szerettem volna találkozni.
No, erre kikerekedett a szemem, és nem is tudtam, hirtelen, mit mondjak. Lehetett volna valahogy máshogy is intézni, nem kellett volna rám várni az országút közepén, hallottam a fejemben lázadó agyam kifogást kereső szavait. Most mégse ültem fel elmém békétlen természetéből fakadó morgolódásának, de bárhogyan is, ezzel a válaszával megfogott. Mi a következő kérdés? – kattogott fejemben a gondolkodó. A legjobb ötletem az volt, hogy rákérdezek, csak úgy, mintha mit sem sejtenék arról, hogy flúgos lehet kicsit a csóka, hogy miért szeretett volna éppen velem találkozni.
Mintha meghallotta volna a gondolataimat, most nézett rám először, békés mosollyal arcán, és válaszolt az általam fel nem tett kérdésre:
- Sokat hajtottál. Melóztál házért, kocsiért, motorozásért, bulikért, bandázásokért… Tudom, hogy belefáradtál kicsit ebbe a végtelen hajszába. És azt is tudom, hogy sokat gondolkodsz azon, hogy lehetne ebből egy békés és megelégedett életet kihozni. Úgy érzed, elcseszted a dolgokat, se gyerek, se asszony, a házad félig, pedig a többiek ezerszer elmondták, hogy ez így nem helyes… Hallgass rám! Senki nem mondhatja meg neked, hogy merre helyes az irány, és hogy mi a legjobb lépés. Saját életedet éled, a legjobbat, amit ki tudtál hozni magadból, és ha visszagondolsz eddigi életed minden pillanatára, rájöhetsz, hogy eddig sem vallottál szégyent. Ahol most vagy, ott kell lenned. Döntéseid vezettek ide, ehhez a mostani pillanathoz, és további döntések során írod meg életed regényét. Senkinek nem kell beszámolnod a részletekről és a döntéseid miértjéről. Senki nem kérhet számon semmiért, pláne nem hibáztathat téged a magad hozta helyzetek miatt. Aki nagyon hangos, mondanám, hogy nézzen kicsit befelé, hátha van mit tisztogatnia a maga portáján.
Éld az életed, ahogy eddig is tetted, a lehető legjobb döntésre törekedve, és légy hálás minden tapasztalatért. Van belőle bőven, tudom.
Bocsáss meg minden embertársadnak, akivel az utadon találkozol, hiszen nekik is ez volt abban a helyzetben a legjobb megoldásuk az élet adta pillanatban. Így hát elnézheted nekem is, hogy az úton vártalak. Úgysem álltál volna meg különben.
Ebben igaza van, futott át a fejemen a gondolat. Senkivel sem volt kedvem társalogni, és senkinek nem akartam azt az unott pofát, aki az imént a volán mögött ült.
Mire végigfutott a fejemben ez a gondolat, már megint végignéztem magamon óhatatlanul, csodálkozva éberségemen, belsőm nyugalmán, a könnyed jelenléten, és örömömön, hogy ez az ember megosztotta velem társaságát.
Lekanyarodtam a fő útról, bezötyögtem a gödrökkel teli kavicsoson, lassan irányba állítottam a kocsit, és leállítottam a motort.
- Megérkeztünk, mondtam. Innem már én is gyalog megyek haza. Eddig tudtalak hozni, ha nem baj.
Kezet fogtunk, és indulni készültem.
- Köszönöm – szólt az öreg, és megemelte jobbját.
Olybá tűnt nekem a mozdulat, mintha hasonlított volna az áldást osztóéra.
Elindultam hazafelé, éhes voltam már. Pár lépés után jutott eszembe, hogy nem tudom, az öreg evett-e már, és visszafordultam, hogy meginvitáljam az asztalomhoz.
Már nem volt ott senki.
2020. március 28.