Prózák
Az erdő meséi 3. – Az öreg
Álmot láttam…
Egy kisgyermek szaladt felém, boldogan ölelve törzsemet, simítva
ágaimat, majd kacagva továbbszaladt az erdei úton, végül
eltűnt a szemeim elől, már csak a szél fújta ide illatát és hangját
messziről. Hirtelen fel is ébredtem téli álmomból, de csak a fagy
járt a kopogósra fagyott föld felett, így hát tovább szunnyadoztam,
amíg a kikelet fel nem költött.
Óh, azok a szép fiatal évek a kisfiúval, gondoltam vissza a
régmúltra. Mennyi ideje nem jutott eszembe. Pedig kis barátom
akkoriban minden héten megmászta a hegyet. Az aljában köszöntötte
a nagy tölgyet, majd kapaszkodott feljebb és feljebb, megölelte
karcsú derekamat, leült a fűbe, törzsemnek támasztotta hátát,
és miközben nézelődött, mesélni kezdett…
Akkoriban még én is fiatal fácska voltam, mindig kémleltem
a messzeséget, és már jó hamar észrevettem, amikor ő közeledett.
Tudtam, hogy újabb történeteket hallok majd az emberek világáról,
örömeikről, szomorúságukról…
Együtt nőttünk, évek szálltak el, a gyermek fiatal férfivé serdült,
de nem feledte erdei barátját. Sokszor járt erre, bár egyre
többet mesélt arról, hogy rengeteg dolga alig hagy időt a természetjárásra.
Aztán valami másról is beszélt. Egy lányról, szép
hajáról, kedves mosolyáról, és arról, hogy egyszer majd elhozza
megmutatni őt, aki neki a mindent jelenti.
Vártam, vártam, de nem jött többet…
Nőttem, csak nőttem egyre, hogy még messzebbről látszódjak,
és én is messzebbi vidékeket láthassak. Kirándulók jöttek ezrével
a hegyekbe, és én mindig reménykedtem, de barátom soha
nem volt köztük. Csemetéim is korosodó fák lettek már, és azok is óvták saját kicsi magoncaikat, amikor egyik télen újra álmot láttam. Vén törzsem
és ágaim szinte bizseregtek, annyira átjárt az öröm szikrája.
Azt álmodtam, hogy a férfi újra eljött, mászott fel a hegyre. Egyenesen
felém tartott, tudtam, hogy hozzám indult. Ágaim végre
újra érintették őt, és oly nagy örömmel ölelte törzsemet, hogy téli
jégcseppjeim az ágon mind felolvadtak, és könnyekként hullottak
rá meghatódásomban.
Már tudtam, hogy nem vagyok ébren. Már ismertem álmaimat.
Sóhajtottam egy aprót, elmosolyodtam kicsit – hiszen a
fák életében is olyan sok szép dolog történik –, aztán folytattam
szendergésemet, tudtam, hogy még nagy a csend a hegyen. Majd
ébredek, ha már madár hangja költögeti a tavaszt…
Hatalmas, termetes fatörzsem kicsit elgémberedett a mozdulatlan
világban, így hát óvatosan nyújtóztattam meg ágaimat, miközben
szétnéztem az alattam elterülő tájon. Távolban őzek bújtak
össze fázón, majd egy vadnyúl szedte nagy tappancsait, odébb
pedig mintha megmozdult volna az ösvényen valami. Talán egy
róka osont el éhesen, élelem után kutatva.
Mint minden évben, most is kinyíltak a hóvirágok után az
ibolyák is a napsütötte részeken. Éppen csak kipattantak rügyeim,
és szemléltem szomszédos fa ismerőseimet, növekvő gyermekeimet,
unokáim sorát, amikor mozgásra lettem figyelmes az ébredező
erdőben. Egy öregembert láttam közeledni. Ágast keresett,
ami segítette útját a fák között.
Nem az ösvényt választotta. Először a nagy tölgyhöz ment.
Aztán szíve tovább kívánkozott, így hát elbúcsúzott öreg barátjától,
és elindult felfele a rekettyésen keresztül, a hegy teteje felé.
Lassan bandukolt, hiszen már kilencven telet is megélt, de úgy
tűnt, mintha ismerné az erdő rejtekútjait, pedig nem láttam őt
errefelé. Aprókat lépdelt bár, mégis, saslelke szárnyalt. Amint a
hegyre felfelé indult el, felnézett a magasba, és megláttam öregen
is elevenen csillogó, világos szemeit, én akkor már tudtam. Eljött
újra! Végre! Serdülő fácskáim ismerték a történetet az ifjúról, és
most kíváncsian néztek rám, ahogy egyre izgatottabban vártam,
hogy felérjen a csúcsra az én rég nem látott barátom.
Kicsiny csemete voltam még, amikor először találkoztam
vele, a fiúval, aki járta az erdőt, mozgása erdei vadhoz volt hasonló,
szíve eleven tűz, öröme itt teljesedett ki, a fák közt bolyongva.
Mindig megcsodáltam. Belesimult élete a természet csendjébe, és
amikor elhagyta az erdőt, minden várta újra a találkozást. Én is
azt éreztem, hogy vele teljes a lét. Ő is azt mesélte, hogy velünk
kerek a világa. Mi történhetett? Alig tudtam kivárni, míg az öreg
ideér. Könnyek között ölelte át megkérgesedett vén törzsemet, én
pedig igyekeztem minél közelebb hajolni csontos ágaimmal. Csak
álltunk ott percekig némán. Nem kellettek a szavak sokáig. Aztán
lassan elővett egy kis takarót hátizsákjából, leterítette az éledező,
még hűvös földre, majd óvatosan ráült, és elkezdett mesélni.
Hallottam az ő magoncairól is, a szép házról, amit messzi vidéken
építettek fel családjuk számára a lánnyal, nehéz és gyönyörű
napokról, minden öröméről és bánatáról. Majd mikor kifogyott a
szóból, csendesen elszenderedett, halk szuszogását hallottam, én
pedig egész lelkemmel öleltem át újra csendesen.
Öreg barátom estére sem ment haza. Beburkolózott puha
takarójába, elővette meleg teával telt termoszát, ivott egy kicsit,
hogy melegítse vén testét a forró ital, majd átölelte ráncosra öregedett
derekamat, és úgy aludt el…
Álmot láttunk… Hatalmas fényesség ragyogott fel. Angyalok
szálltak el felettünk, és mennyei béke honolt a vidéken.
2020. november 25.