Prózák
Találkozás
Egyszer csak ott botorkált mellettem. Nem nézett rám, talán észre sem vette, hogy megláttam. Szőke fürtös haja csigákban kanyarodott kicsi nyakára, és kezében valamilyen sárga virágot fogott. Olyan vigyázón, olyan kedvesen szorongatta kicsiny kincsét, mintha a gyönge virág saját életének tükre lenne, s ha valami baja esnék, akkor minden és mindenki örökre elszomorodna a földön…
Ismerősnek tűnt, de elgondolkodván azon, hogy láttam-e már valahol, elhessegettem ezt az érzést. Hiszen nincs is ilyen korú ismerősöm a környékben. Csak kijöttem ide kicsit, hogy magamban legyek a kopasz hegyek szélfútta útjain, remélve, hogy bánatomat és hiányomat is elfújja a szél.
Fél órám volt, aztán tova kellett indulnom…
Felocsúdva a gondolataimból, megnéztem jobban a lányt, aki most is mellettem lépegetett. Kicsi lábait botladozva szedte az egyenetlen talajon, ahol a kerekek kitaposták a füvet, keskeny nyomot hagyva az utókor számára, hogy erre valamikor szénás szekerek döcögtek el lomha tehénkékkel, akik nyögve indultak meg rakományukkal hosszú úton.
Lassabbra vettem a lépteimet. Ő is lassított. Elkezdtem iparkodni, szedte kicsiny lábait, de nem maradt el tőlem, és egy szóval sem mondta, hogy lassítsunk.
Sietős volt a dolgom, így kicsit bosszantott is, hogy itt ez a gyermek. Hogyan került ide hirtelen? Mit akar tőlem? Miért jön ilyen szótlanul mellettem?
Az időjárás még nem volt meleg, én elálltam magamon egy vékony kabátot, azonban ő rövid ujjú kicsi len ruhában és mezítláb igyekezett mellettem maradni a tavaszi mező éppen csak ébredező reggelén.
Egyszeriben eszembe jutott, hogy futni még nem futottam. Reméltem, hogy végre elmarad, hiszen nekem nincs időm kísérgetni őt. Még eltéved végül. Ki tudja, hol lakik, honnan kóricált el, ne menjen nagyon messzire az otthonától, a szüleitől.
Futásnak eredtem.
Lássatok csudát! A kislányka arca felvidult, és hangos kacagással kapkodta apró lábacskáit. Kezei lendültek, de csak oly’ óvatosan, hogy a virágját ne érje baj. Ajkát most hagyta el először hang, mióta találkoztunk, haja csigái nyakát csiklandozták, önfeledt nevetését varázslatos mosollyal kísérve, csillogó szemekkel nézett rám.
Nem értettem, mi történhetett. Attól, hogy szaladni kezdtem a réten, extázisszerű állapotba került. Nem bírtam tovább, és szóltam hozzá:
- Figyellek egy ideje, nem tágulsz mellőlem. Ha lassabban haladok, te is lassítod a lépteidet, ha gyorsan szedem a lábam, te is jössz mellettem, botladozva, kipirulva az igyekezettől. Ki vagy te? És miért szegődtél mellém?
A lányka le sem vette rólam a tekintetét, miközben válaszolt:
- Régóta vagyok melletted. Amikor siettél, azt akartad, hogy elmaradjak mellőled, az tényleg nagyon gyors volt nekem. De ha együtt szaladunk, akkor én szinte repülök örömömben. Végre te is megmozdulsz, gondterhelt homlokod ilyenkor nem vet ráncokat, könnyedebb leszel, én pedig ettől sokkal boldogabb.
Próbáltam megérteni, hogy miért mond ilyeneket. Hirtelen újra eszembe jutott, hogy pár perc múlva indulnom kell, és nem is tudom, mit fogok csinálni ezzel a kis árvával.
- Gyere, ha akarod, hazaviszlek. Nekem mennem kell – mondtam, felvillanyozódva a remek ötlettől.
- Én itt vagyok itthon – szólt határozottan. Szinte meglepett engem ez a tudatosság.
Körülnéztem, és próbáltam rájönni, hogy melyik házra gondol. Erre csak kis présházak vannak, töprengtem el. „Melyikben élhet szegénykém?” – tettem fel a kérdést, leginkább magamnak… És akkor hirtelen akkora részvétet éreztem iránta, hogy kicsordultak a könnyeim is. Gyorsan letöröltem, nem láthatja, hogy szánom őt a sorsáért. De sajnos nem tudtam rájönni, hogy hol van az az „itt”.
Elengedtem minden sietést. Lekucorodtam a kicsi lányka mellé, és mélyen a szemébe néztem. Tekintetében semmi haragot, semmi kétséget és türelmetlenséget nem véltem felfedezni. Csodálkoztam azon, hogy tud ilyen nyíltan és tisztán visszanézni rám.
Egyszeriben, mintha az ő szemében az én szememet láttam volna megjelenni az elsuhanó felhők képe mögött. Megesett rajta a szívem, és elszégyelltem magam. Először hozzá sem szóltam, aztán siettettem, majd szerettem volna, ha elmarad tőlem. Mindent megtettem vele, amit én soha nem akartam volna, hogy velem bárki megtegyen. Valószínű, hogy még fel is háborodtam volna, morgolódva, hogy milyenek az emberek… Ő meg csak jött, kitartóan, elfogadva engem olyannak, amilyen vagyok. Nem vont kérdőre, nem szapult neveletlen sietségemet látva, s nem szomorodott el azon sem – biztos voltam benne, érzete -, hogy itt akarom hagyni.
Ölembe vettem, vigyázva kicsiny virágára, leültem óvatosan a földre egy fának támasztva hátamat, és óhatatlanul is elkezdtem nagyon gyengéden ringatni. Közben valami dallam motoszkált a fejemben, azt dúdolgattam csendesen.
- Sosem hagylak el – szólt –, és soha nem hagyhatsz el engem te sem, hiába veszítesz szem elől. Mindig melletted megyek, bármennyire is sietsz. Ott kucorgok a fotelod mellett, bármennyit is üldögélsz bánatosan, mozdulatlanul a félhomályban. Veled vagyok születésed óta. Akkor még egységben éltünk, aztán becsuktad a szemeidet előttem. Hiába érezted magad sokszor nagyon egyedül, én mindig veled voltam. Vártam, hogy újra rám találj. Szerettem volna, hogy újra tudd: soha nem vagy egyedül.
Csorogtak a könnyeim, de csak ringattam, dajkáltam kicsi kincsemet ott a fa alatt. Aztán amikor már a kisgyermek megpihent, és nekem is felszáradtak a könnyeim, végtelen nyugalom szállt ránk, mint óvó lepel, örök szeretet és bölcsesség.
Akkor, ott, minden teljes lett.
Megértettem végre, hogy hiába sietek, soha nem érek oda időben, ahova szeretnék, oda, ahol minden békés, és egységben van minden mindennel.
Elengedtem a rohanást, elengedtem az aggódást, elengedtem időt és teret…
- Gyere, fussunk! – szólt bennem egy hang.
Kacagva indultam neki a kopasz hegy oldalának, ahol a tetején egy hatalmas szikla várt. Felérvén a nagy fehér kő tetejére, körbenéztem, miközben szaporán szedtem a levegőt. Éreztem, hogy minden pillanatban kerek a világ. Szívemmel láttam a dolgokat, és megnyugodva hagytam magam mögött minden sietést.
Hajam csigái nyakamat csiklandozták, és önfeledt nevetésem varázslatos mosollyá vált. A természet mosolya. Eggyé váltam a Lét minden porcikájával.
Csillogó szemekkel néztem világomra, és a kőszikla repedéseiben egy kicsiny sárga virágra.
2020. március 26.