Prózák
Horváth Irma
Az erdő meséi – A kislány
Jóízű mélyet aludtam. Álmomban már csiviteltek a madarak a bokrok, fák ágain, ám mikor kinyitottam a szemem, még fagy apó lépdelt az erdő fái között.
Testvéreim édes álomban, sehol egy mozgolódó vad, minden dermedt és csendes volt még… „Miért ébredtem fel? – gondolkodtam el. – Ki volt az a kicsiny lány, akiről álmot láttam? Hol lehet? Kedvesen ölelte törzsemet. Az erdő lánya, így emlegettem, s ő rejtelmes mosollyal adta tudtomra, hogy tudja, amit tudok.”
Megpróbáltam visszaaludni még, a tavasz váratott magára, de csak szunnyadoztam, mint ahogy a nyúl alszik fészkében. Annyi volt csak a különbség, hogy ő jó meleg vackában kuporodik össze, én pedig itt állok, és sem egy jó kis meleg bunda, sem egy szélvédett hely, még az ágaim is csupaszok.
Amint a nap kicsit feljebb kapaszkodott az égbolton, picivel melegebb lett a levegő, s a fényben sokkal többet láttam meg tél végi világomból. Abból a világból, ahová őseim is születtek és ahol nevekedtek, majd végül kiteljesedtek, végül átadták testüket az enyészetnek.
Gyökereim alatt ott voltak mind, termőfölddé válva táplálták utódjaikat, amiből élet született. Az én életem is.
De milyen csodás élet! Emlékszem testvéreimre is. Sokat hajlongtunk, friss, fiatal hajtásokként, kicsiny kőrisekként, aztán egyre cseperedtünk; féltettük magunkat őzek, szarvasok szájától, vadkan csörtetéstől, muflon patájától… Végül sokan felnőttünk. Törzsünk vastagodott, águnk nyújtózkodott, gyökerünk fonódott a hegy talajába. Kavicsokat fontunk körbe, hogy hajszálnyi gyökereink a lehető legmélyebben fonódjanak a sziklás talajba.
Ma már nem ér el engem szarvas éhes szája, csak mókus ugrál karcsú ágaim között.
Egy pillanatra majdnem visszaaludtam, miközben elgondolkodtam életemen. Hirtelen emberek hangját hallottam meg messziről.
„Mit kereshetnek ebben a hűvös, rügyek, lombok nélküli, tél végi szürkeségben?” – figyeltem kíváncsian.
Egyre közeledtek, és én kihallottam egy édes, vékonyka hangú kislányt, akit hamarosan meg is láttam. Szüleivel lassan és szelíden ballagtak az erdei úton. A lányka kezében egy aprócska játékmókuska volt, azt szorította magához, miközben szüleit kérdezgette:
- Hol vannak a mókusok? Merre jár a róka? Mit csinál most a vaddisznó?
Sorra jöttek a kérdések, és szüleik igyekeztek mindegyikre választ adni.
(Egy kicsit kikapcsolódtak volna a csendben, tudtam, hogy vágynak a természet nyugalmára, és hamarosan majd kettesben is eljönnek ismét.)
Közel értek hozzám, és már láttam, hogy a felnőttek nem először jöttek erre. Megismertem minden erdőjárót, aki alázattal lépett be a sűrűbe, tisztelvén annak minden bokrát, fáját, hegyét és völgyét a vaddal együtt.
Teljesen kiment az álom a szememből, és csodálkozva láttam, hogy ő az a kislány, akit vártam. Melegséggel telt meg a szívem, és boldogság járta át minden ágacskámat. Az apró lányka mellém ért, rám nézett, és újra kérdezgette a szüleit:
- Apa, a fák alszanak még? Mindegyik pihen? Nem fáznak pizsama nélkül? Nézd, anya, ez a fa felébredt! És fázik…
Majd szó nélkül ideszaladt hozzám, átölelte derekamat, és fiatal testével melegített. Úgy ölelt, hogy a szíve tele volt szeretettel, ami áramló-fényesen feljutott az ágaim végéig, és le, gyökereim mélyéig.
Így szóltam hozzá szavak nélkül:
- Köszönöm! Várlak, kicsiny mókusos lányka, gyere el újra, amikor már meleg szellő simogatja a fák, bokrok ágait. Virágba bontom neked koronámat, ezzel köszönöm meg ölelésedet!
A lányka, mintha hallotta volna a gondolataimat, elengedte törzsemet, vidáman ugrált tovább szülei mellett, és mielőtt eltűnt volna a szemem elől, egy pillanatra visszanézett rám.
Tudtam, hogy el fog jönni újra tavasszal is. S már láttam lelki szemeim előtt, hogy virágpompába öltöztethetem akkor.
2021. május 6.