A boldogság, boldogtalanság kérdése mindig is foglalkoztatott

A Ringatóra járó családok, a barátok, az ismerősök sokat tudnak már Irmáról. Vagyis, valamit tudnak róla, amit lehet soknak, lehet kevésnek vagy éppen elégnek nevezni. Most, hogy egy ideje kevesebbet tud gyerekek között lenni, koncerteken fellépni, úgy gondolta: szívesen mesél magáról bővebben, hogy még jobban megismerhessék, akik szeretnék. Alább egy részletesebb, de közel sem minden részletre kiterjedő beszélgetés olvasható múltról, kezdetekről, és arról, hogy mi van most.

–  Már kisgyermekként megérezted, mi lesz utad. Hogyan emlékszel vissza erre a pillanatra? 

– Szinte a homályba vész annak az eredete, amikor egy célt megfogalmaztam magamnak, és talán nem is pontosan ezekkel a szavakkal, hiszen hároméves lehettem akkoriban: „Oktatni szeretnék, hogy az emberek boldogok legyenek.” Ez egész felnőtt koromig el volt rejtve bennem, csak egy felnőttképzés során bukkant fel a mondat a semmiből, és akkor nagyon megérintett, könnyekre fakadtam, le is jegyeztem magamnak azokkal a szavakkal, ahogy ez előbukkant (belőlem). Igen, ez! Mivel mindig is óvónő vagy tanárnő szerettem volna lenni, egybevágott a tudattalanból feltörő „emlékkel/információval”, hiszen akkor már magyar – ének-zene szakos tanári diplomám volt, és a Műegyetemen is szereztem egy diplomát közoktatási vezetői szakon. Ám a felismerés már akkor érkezett, miután – súlyos egészségi okok miatt – úgy határoztam, hogy elhagyom a közoktatást, és valami másba kezdek, mert akkoriban még két kicsi gyerekem volt. Azóta pedig már három nagy van.

– Hogyan alakult az életed gyermekként?

– A nagyszüleimnél éltem Csákberényben. Akkoriban nem volt sok autó, a szüleim is busszal közlekedtek, és úgy alakult, hogy csak hétvégeken jöttem haza Fehérvárra, a többi napot vidéken töltöttem a nagyszüleimmel. Elég nehéz váltás volt faluról hirtelen a városba, a mikroközösségből hatalmas létszámú gyerekcsoportokba kerülni. Hiányzott a nagymamám is, sokat voltam nála nyári szünetekben, hétvégeken továbbra is, majd kicsit lazult ez, amikor középiskolás (Vasvári, ének-zene tagozat), főiskolás (Szeged, magyar – ének-zene szak) lettem. 1991-ben végeztem, és visszamentem tanítani az „édenkertbe”, Csákberénybe. Két évet dolgoztam ott, közben férjhez mentem, és Fehérváron telepedtünk le. Hamarosan megszületett a lányom, majd a nagyobbik fiam is, és akkor már nem tudtam megoldani a kijárást a faluba. Ekkor kerültem a Széna téren lévő általános iskolába. Hét évig dolgoztam ott, majd egészségi okok miatt végül megadtam magam, elköszöntem a közoktatástól, és elindultam „szerencsét próbálni”.

Egy családias méretű céghez kerültem mint személyzeti vezető. Talán harmincketten dolgoztunk akkor ott összesen. Kiváló hely volt, kedveltem, és elvégeztem a munkámat, sokszor örömmel, de amikor egy munkatársam rákérdezett, hogy boldog vagyok-e itt, meglepődtem a kérdésén. Azt tudtam, hogy a betegségeim „elhagytak”, amikor oda kerültem. Annak tudtam be, hogy nem bírtam a zsongást hosszú távon, márpedig egy zsúfolt iskolában bőven van efféle „hangzavar”. Itt csendesebb volt. Aztán hamarosan ismét kisbabát vártam, és az otthonlét után már nem a céghez mentem dolgozni, hanem a kisfiam egyéves korától Ringatókat kezdtem tartani, mert beleszerettem ebbe a foglalkozásba. Láttam, milyen szép, igényes és hatékony a módszer, én is vittem a legkisebbet máshoz Ringatóra annak idején, ott kezdtem el érdeklődni. Aztán 2007 tavaszán elvégeztem a Ringató módszertani tanfolyamot Gróh Ilonánál, azóta ez a munkám, a fő tevékenységem.

–  A tanárságban mit szerettél?

– Mindig is kitüntetett figyelemmel voltam AZ EMBER, ezen belül a gyermek „hogyléte” iránt. Tudtam, hogy egy kisgyermek nagyon kiszolgáltatott lehet, és minden figyelmemmel azon voltam, hogy segítsem a nehéz helyzetben lévőket, és biztassam a könnyebb helyzetűeket. Az osztályközösség túl nagy ahhoz, hogy mindenkire oda tudj figyelni, én is „csak” megpróbáltam ezt. A törekvéseim néha célt értek, erről tudok. Biztosan volt olyan is, amikor máshogy sült el a dolog, kevesebb figyelem jutott másra. De szerettem együtt nevetni a gyerekekkel, találkozni nyári szünetekben, kirándulni, beszélgetni. Soha nem éreztem, hogy visszaéltek volna a nyitottságommal. Kolléganőm mindig mosolygott, amikor egy-egy helyzetben előkerült az osztályom értekezleten, hiszen az volt a szavam járása (mindegy, hogy dicsérték vagy elmarasztalták a tanítványaimat): „Imádom őket”! Nagyon szerettem mindet, mindenkit másért. És sokakról máig tudok: mi lett belőlük, vannak-e gyermekeik, hasonlók.

–  Szerinted miért fontos a kisgyermekek korai zenei nevelése napjainkban?

– A kisgyermekkor nagyon fogékony időszak, mind információs értelemben, mind érzelmi téren. Mivel mostanában kevesebb a több generációs együttélés, és a nagyszülők többségében még dolgoznak, így az ölbéli játékok „elvesztek” kicsit a mindennapok taposómalmában. Az ölbéli játék nemcsak „játszásra” való. Vele ott van a „ketten vagyunk, ez az idő csak a tiéd” és az egymáshoz való odafordulás élménye, a „te vagy a fontos, most csak rád figyelek” érzés. A tenyeresdik, arcsimogatók, csiklandozók, ujjas mesék mind-mind egy nagyon személyes kapcsolat kialakulását segítik. Együttlét az összebújás, a szoros összetartozás élményével. A nagymozgásos játékok pedig a jobb-bal agyfélteke harmonizációjától az egyensúly fejlesztésén át a kacagtató örömig vihetik a szülőt/nagyszülőt és a babát. A közösségben átélt – kicsit más típusú – találkozások révén a gyermek megtapasztalja, hogy mások is ugyanezt tudják, játsszák, énekelik. A foglalkozások segítik a szocializációt (biztonságos környezetben, anyával/apával/nagyszülővel/rokonnal lehetnek együtt úgy, hogy közben kinyílik kicsit a világ, elhagyják az otthonukat), új kapcsolatok, barátságok is születnek ezen alkalmak során. Van segítő közösség, amely a zene által kapcsolódik először, és ahová a gyermek hétről hétre egyre jobban megérkezik, végül szinte otthonra talál a közösségben.

–  Sok családdal személyes kapcsolatban vagy. Milyen meghatározó élményeid voltak az elmúlt több mint tíz évben?

– Hihetetlen, de már 16 éve tartok Ringatókat. Akkor még szülőtársak érkeztek, hiszen nekem is volt kisbabám, majd kisfiúcskám. Mivel a harmadik gyermekem már a negyvenes éveim előtt érkezett kicsivel, így sok szülőnek, aki ma hozza a kicsinyét, már az anyukája is lehetnék korban, hiszen most leszek 55 éves. Ezt nem érzékelem, pusztán annyiban, hogy régebben kapásból letegeztek a családok, most picit óvatosabbak, főleg az apukák. De a kapcsolatok mindig lélektől lélekig hatnak, és nem nagyon fontos az életkor. Ha jól megnézem, szinte az összes mai baráti kapcsolatom Ringatóról fakad. Elkezdtünk beszélgetni, kicsit többet, aztán fokozatosan egyre mélyült pár édesanyával, és amikor elindultak a gyerekek bölcsibe, oviba, valahogy megmaradt a beszélgetés, a találkozás. A barátság kortalan, így érzem, ám nyilván kell, hogy legyen közös nevező. A művészet szeretete, az irodalom, a zene ebben a környezetben hamar válhat ilyen alkotó közös érdeklődéssé, de az egészséges életmód, a kisgyermek, maga az ember és nehézségei/könnyűségei, a természetszeretet – ezek mind kapcsolódási pontok egy barátsághoz. Érdekes, hogy szinte minden kisgyermekre – és a szüleikre is – emlékszem még sok év eltelte után is, persze ha volt egy időszak (legalább pár hónap), amikor jártak hozzám rendszeresen.

–  A Ringatóval párhuzamosan előjött a saját alkotói éned. Ez miként kezdődött?

– Jó kérdés. Elkezdtem verseket írni. Ám tudható az is, hogy tizenévesen is írtam verseket, azokat odaadtam valakinek, onnan pedig már sajnos nem kerültek vissza. Nem érett költemények lehettek, de írtam Olof Palme halálára (mert megérintett a gyilkosság, az erőszak maga), a nagymamámról, a vele kapcsolatos érzésekről is verseltem, hiszen a meghatározó gyermekkori éveket vele szorosan „összenőve” töltöttem. Írtam szerelemről, szakításról, természetről, meg vicces szülinapi versek is születtek. Négy szótárfüzet volt teli effélékkel, vegyesen egy-egy idézettel más költőktől, zeneszerzőktől, meg csacska versek is, amiket mondogattunk mi lányok, az általános iskola udvarán. Ez az idézet biztosan benne volt Beethoventől: „Emberek, ha boldogtalanok vagytok, vigasztaljon benneteket, hogy én is boldogtalan voltam.”A boldogság, boldogtalanság kérdése mindig is foglalkoztatott. Aztán a kétezres években ismét írtam, azok a versek valahogy nehezebbek, súlyosabbak lettek. Tanári pályám végé fele, betegségben, némi depresszióban született alkotások többségében. Egy-két képi részlet megmaradt bennem, de a nagyja csak érzésként fogható meg. Ez elvesztek a számítógépemről. A harmadik nagy verselő szakaszt egy szerelem hozta meg, és ezzel együtt egy igen aktív (rock)zenei időszak is, sőt színpadra állás (könnyűzenei lírai feldolgozásokkal és saját megzenésített verseimmel). Írtam, írtam, elindult bennem a szerelem. Aztán kibővült ez a koraszülött élményekre, gyermekeimre, de főleg a természetre, az egység iránti sóvárgásra, a csend keresésére, hitre, útkeresésre, megtalálásra…És egyre bővült a színpadi fellépések, irodalmi esteken való zenélések sora is.

–  Megjelent egy köteted prózákkal, versekkel. Várható-e következő?

– Az az „öszvér” könyv 2021-ben jelent meg Életeken át címmel. Semmilyen kritériumnak nem „feleltettem meg”, egyszerűen azt éreztem, hogy nyomdába adnám a verseimet és a prózáimat, hogy kis példányszámban megmaradjanak. Mondhatnám, hogy az utókornak, de nem tervezek semmiféle nagy „fennmaradást, utókornak való fontosságot”. Egyszerűen az van benne, amik engem témában, átélésben, érzésvilágban, hitben megérintettek. Jellemzően verseket szerettem volna kiadatni, de a Covid időszaka alatt több prózai írásom született, így ezeket nem akartam kihagyni, ezek is „belőlem fakadtak” az elmúlt időszakban. Nem vagyok nagyon „tervező” típus. Ami megérkezik hozzám, azzal elkezdek foglalkozni, és ha olyan méreteket ölt, hogy érdemes legyen már kötetbe foglalni, akkor igent mondok rá. Jelenleg az egyik legfrissebb „élmény” van a kiadás útján. Székely Sándor – akivel nemrég hozott össze a sors, és aki kilenc kötetet megjelentető verselő – írt pár versemre mondjuk így: válaszverset. Egyelőre így nevezzük: kettősversek, verskettősök (verspárbeszéd). Érdekes volt így látni a sajátjaimat is, egy másik nézőpontból, egy korosabb férfi szemén át (Sándor annyi idős, mint az Édesanyám). Én is keresgettem az ő versei között, és megéreztem, hogy én is tudok rá új (saját/női) nézőpontból felelni. Most ez a „játék” zajlik közöttünk. Inspiráljuk egymást, és úgy látom, „éledettebbek” a verseink együtt, mint magányosságukban. Lehet, hogy ebből lesz valami, mert Sándor szépen összefogja, rendezi, rendszerezi ezeket a kettősöket. A sajátjaim egyelőre itt-ott gyarapodnak, de még nem volt arra érkezésem, hogy kiválasszam, mi legyen a következő „könyvben”. Az már megvan a fejemben, hogy fekete-fehérre szeretném, és talán illusztrációk nélkül. Most inkább a megzenésített versek vitték el a figyelmemet, ezt szeretnénk stúdióban felvenni, azonban a hangom mostanában nem alkalmas efféle tevékenységekre.

–  A zenélés terén milyen formációban lépsz fel a közeljövőben? Mondhatjuk, hogy Kuharik Tamás állandó társad?

– Régebben egy öttagú formáció volt az, amellyel többször felléptünk. Nagyon szerettem azt a hangzást és a zenésztársaimat. Ám aki zenélt együttesben, az tudja, hogy micsoda munka összetartani egy csapatot. Ráadásul én nem is nagyon terveztem „koncertsorozatot”, csak egy fellépést az ötvenéves szülinapom körül, ám az élet úgy hozta, hogy többen visszajeleztek: lenne igény az efféle zenélésre, mint amit mi adunk a közönségnek. Aztán – amikor megjelentek 2021-ben a verseim – a könyvbemutatóra kértem fel Tamást, hogy kísérje a dalaimat, mert én inkább énekes vagyok, mint gitáros. Szeretném, ha a gitárkíséret is méltóan kidolgozott lenne.  Ott annyira megérintette a közönséget kettősünk hangzása, hogy biztattak minket az együtt zenélésre. Két év alatt 19 fellépésünk volt. Most tavasszal Csákvárra kértek fel minket, és ugye ott van még a stúdiózás, egy nagyobb falat, sok-sok próbával.

Úgyhogy mondhatjuk, hogy Kuharik Tamás állandó társam, ezt meg is beszéltük egymással, mielőtt a 123-as Rock Klubban felléptünk.

–  Egy ideje egészségügyi nehézségekkel küzdesz, nem mindig tudsz Ringatót tartani, több programot le kellett mondani. Ezt hogyan éled meg?

–  Nagyon nehéz volt elsőre elfogadni azt, hogy február 24-én teljesen elment a hangom. Azért volt nehéz, mert éppen másnap vettük volna fel a megzenésített verseket stúdióban. Készültünk rá, gyakoroltunk sokat, kiszöszöltünk minden részletet, megnéztük, hogy milyen sorrendben mutatnának jól a dalok, azt is, hogy milyen sorrendben érdemes felvenni őket, hogy idő előtt el ne fáradjon a hangom, vagy hogy mikor jöjjenek a gitárok – amikor mindketten játszunk -, illetve a sámándobnak, dorombnak hol lesz a legjobb helye. Sok-sok napot eltöltöttünk a készülődéssel, és persze mellette mentek a keresések: a stúdió, a cd borító hol készüljön, egyebek. Ezek emberfeletti erőket és kitartást igényelnek, főleg úgy, hogy mellette minden nap végeztem a munkámat, ami szintén zenélés, éneklés, csak másként. Az énekhang egyedi, és különleges hangszer. Nem bírta a túlterhelést, és itt sajnos nincs lehetőség „húrcserére”. És mivel a munkám alapja is ez, így három hetet ki kellett hagynom. Utána újraindultam, és egy darabig ment is a szekér valahogyan. De a hidegebb termek, a hőingadozás megterhelte komolyabban a hangszalagomat, és most újra szünetet kell tartanom.  Lemondtam az áprilisi plusz vállalásaimat is.

Hogy élem meg? Valahogy az átsegít a nehezén, hogy a férjem mellettem áll az ilyen helyzetekben, és nyugtat, hogy valahogy mindig volt és lesz is. A hitem a másik: érzem, minden okkal történik, és minden dolog meg akar tanítani valamire.

–  Hamarosan nagymamai örömök elé nézel… Hogyan várod?

– Talán jó szó rá, hogy higgadtan. Ez nem érzelemmentességet jelent, hanem inkább egy befelé figyelést: miként élem meg a lányom kismamaságát. Néha észreveszem magam, hogy „be vagyok sózva”, de leginkább azon látom, hogy foglalkoztat a téma: mostanában több (nagy)anya verset írtam. Előtérbe került a várandósság/anyaság/nagyanyaság. A lányom szépen éli meg saját várandósságát, beszélgetünk is róla, amikor itthon van; bennem is előkerülnek érzések, megélések; a párja is „apának születőben” van – minden harmonikus.

BJ-HI

2023. 04.18.